Elmélet és gyakorlat

Úgy látszik, hogy leginkább kétféle dolog kedvéért gondolkodunk: vagy azért, hogy rájöjjünk valamire (megtudjunk valamit), vagy azért, hogy megtegyünk valamit. Másképpen mondva, vagy azt kérdezzük, végső soron, hogy 'Igaz-e vagy sem ez a kijelentés?', vagy azt, hogy 'Megtegyem-e ezt vagy sem?'.

Úgy tűnik továbbá, hogy míg az első féle dolog, illetve az első típusú kérdésre adott válasz ügybevágó a második féle dologhoz, illetve a második típusú kérdésre adott válaszhoz, addig ez megfordítva nem igaz. Azaz, hogy miképp vannak a világ dolgai, lényeges a döntésben, hogyan járjunk el, de az, hogy miképp határozunk abban, hogy mit is kellene tennünk, úgy látszik, hogy mindaddig, amíg végre nem hajtjuk ténylegesen elhatározásunkat, semmit nem változtat azon, hogy miképpen lévőnek is gondoljuk a világ dolgait. Nevezzük ezt elmélet és gyakorlat aszimmetriájának.[1]

Ebből legalábbis arra következtethetünk, hogy ha két gondolkodó az elmélet és gyakorlat viszonyáról folytat vitát, akkor álláspontjukat e vitában elsősorban az emberi tudás, a világot megérteni törekvő elmélet mibenlétéről, határairól kialakított nézetük dominálja. Kisebb zavarodottság oka lehet, ha felismerjük, hogy a világ dolgairól és tulajdonságairól szóló beszámolónak az emberi cselekvés természetéről is tételeket kell megfogalmaznia. A zavar azonban legalábbis csillapítható, ha elkülönítjük a két, legfeljebb első látásra hasonló kérdést: 'Mi történik valójában, amikor emberek döntenek, és elhatározásaikat cselekvésbe viszik?' elméleti kérdését a 'Megtegyem-e ezt vagy sem?' gyakorlati kérdésétől. Elképzelhető ugyanis, hogy az elméleti kérdés megválaszoláskor nem kell egy személy indokaira hivatkoznunk, de nem elképzelhető, hogy a másodikra válaszoljunk ezek hiányában.[2]

---

[1] Ez az aszimmetria tanulságos módon különbözik a, kétségtelenül a gondolati szomszédságában lévő elképzeléstől, amit hagyományosan a van és a kell közötti következtetéses átjárhatatlanságnak neveznek.

[2] Ez már jobban hasonlít a van-kell szakadékhoz, de még ez sem egészen az. A következtetéses átjárhatatlanságot állító tétel elsősorban logikai természetű, azaz egyszerűen a következtetés kényszermegállójának állítása bizonyos állítmányok premisszában és konklúzióban való szereplésekor. Egy logikai megérzésünket fejezi ki. Összekapcsolása a cselekvés természete illetve elhatározása közti különbségről szóló beszámolók karakterbeli eltérésével egyáltalán nem közvetlen és világos ; hogy az összekapcsolást nyugodt szívvel megtegyük előbb indokolnunk kellene, hogy a cselekvői normativitást érdemes e logikai megérzésünket kifejező tétel fogalmaiban kezelnünk.

A cselekvés problémája

A cselekvések nyilvánvalóan részét képezik a jelenségeknek, és megfelelően általánosak is ahhoz, hogy filozófiai elmélet szóljon arról, hogy mik is ők. Eddigi vizsgálódásaink arra engednek következtetni, hogy a cselekvések azonosításához két meglehetősen eltérő gondolkodási minta egyidejű használatba vételére van szükségünk. Ahhoz, hogy bizonyos eseményeket cselekvéseknek vegyünk, egyrészt a cselekvői szerepre jelölt (általában emberi) létezőnek valamilyen értelemben oksági szerepet kell tudnunk írni, és ezt a természettudományos oksági-törvényszerűségi minta hátterében tesszük (amit persze funkcionális terminusok is megadhatnak), másrészt egy másik mintát is figyelembe kell vennünk, tudniillik azt, amelynek követését interszubjektíve lehetégesnek kell tételeznünk mind a cselekvő, mind az értelmező részéről akkor, amikor ahhoz ragaszkodunk, hogy a ‘miért tette ?’ megfelelő értelemben, azaz egy gyakorlati észhasználat epizód rekonstruálásával, elfogadhatóan megválaszolható, illetve ezen epizód lebonyolítása elfogadhatóan a cselekvőnek írható. A cselekvésazonosítást lehetővé tévő két minta szimultán követésének figyelmen kívül hagyása, és aminek részletei kidolgozására, úgy tűnik, a cselekvés (tudni hogy teszünk/tudni mit teszünk) egy megfelelő elmélete vállakozik, a cselekvésről adott beszámolók karakterében egy durva megoszláshoz vezetett. A cselekvés oksági és nem-oksági elméletei között, ahogy ezeket definiálni szokták, kialakult szakadékra gondolok. Diagnózisom szerint, a széttartás, és, esetenként, az oszcilláció az elméleti utak között annak köszönhető , hogy a cselekvésazonosításhoz elengedhetetlen két mintának hol egyikét, hol másikát hozzák magyarázó szerepbe, majd a másik mintát nem előfeltételnek, hanem magyarázandó jelenségnek veszik. Ez az eltévelyedés bonyolult elméleteket hoz létre, melyek végül vagy a cselekvésről alkotott köznapi intuícióinknak a tudományos világképben való elveszítésének, vagy a tudományunknak a cselekvés rejtélye előtti kényszerű megállója tételezésének válogatott kényelmetlenségeit hozzák számunkra. Amellett érvelek, hogy a cselekvésfilozófia szilárdabb alapokra helyezéséhez a cselekvő oksága megfelelő értelmét is meghatározni képes és, ugyanazon magyarázati alapokon, a gyakorlati észhasználat-epizódhoz ügybevágó mentális állapotokról szóló beszédet is támogatni képes elmefilozófiai pozíciót kell találnunk. Javaslatom erre az elmefilozófiai álláspontra : az interpretativizmus. Azt gondolom, hogy az elméletek piacán ma számos interpretativista beszámoló található és, amennyiben lehetséges, ezek közül érdemes választanunk, illetve, a sajátos feladatunkhoz mérten, megfelelő javításokat tenni az ezek közül erre legalkalmasabbakon.

Cselekedeteket megérteni - a jelenség

A szó nagyon hétköznapi értelmében véve semmi problémánk avval, hogyan értsük meg mit teszünk mi magunk és más személyek. Megértés alatt persze nem arra gondolok, hogy egyetértenénk e cselekedetekkel, és végképp nem arról, hogy mi magunk is hasonlóképpen cselekednénk az adott körülmények között. Természetesen nagyon gyakran az ellenkező a helyzet. Kritizáljuk, elmarasztaljuk, vagy épp dícsérjük magunkat és egymást azért amit teszünk. Ám hogy ezt tegyük előbb tulajdonítanunk kell a cselekvést. (ld. Előző bejegyzés) Azt, hogy megértjük egymás szavait és cselekedeteit, ennél jóval alapvetőbben értem: értjük, hogy mit teszünk és tesznek mások szavaikkal vagy mozdulatsoraikkal. Normális körülmények között szemernyi kétségünk sincs a felől, hogy valaki köszön, siet, érvel, sportol, csapja a szelet, satöbbi. Tudni mit teszünk a hétköznapi életünk szerves része, nem olyasmi ami ebben az életben nagy problémáinkat jelenti.

Kétségtelenül előfordulnak azonban olyan helyzetek, amelyekben úgy érezzük nem világos, hogy mit is tesz valaki. Ezekben a helyzetekben, noha szemtanúi vagyunk fizikai mozdulatsoroknak, mégis vagy egyáltalán nem értjük mások indítékait, céljait, vagy csupán egészen pontosan nem tudunk neki értelmet adni, mivel nem látjuk át, hogy milyen tervének szolgálatában áll a kérdéses mozdulatsora, szavai vagy akár tétlensége.

Erre a jelenségre szeretnék változatos példákat találni, majd a példákat fajtájuk szerint szétválogatni.

Ugyanakkor az ilyen nehézségekről sosem gondoljuk, hogy valamilyen elvi akadályba ütközne feloldásuk. Ha valami makacsul érthetetlen marad, akkor hamarabb gondolunk arra, hogy valakinek az elrejtés érdekében áll, mint arra, hogy van valami, ami elvileg áthidalhatatlanná teszi a tettet és bennünk ébredő felfogását. A természetes emberi beállítódás kommunikálhatónak tartja a cselekvéseket. Egyszerűbben szólva, nem gondoljuk, hogy bármi útjába állna annak, hogy megtudjuk, ki mit tesz egy adott pillanatban.

Ha látunk, de érteni nem értünk egy mozdulatsort vagy egy megnyilatkozást, általában nem üres fejjel tesszük ezt: megoldások, értelmezések jutnak eszünkbe, de azt tapasztaljuk, hogy ezeket ilyen vagy olyan indokból képtelenek vagyunk a cselekvőnek tulajdonítani. Ilyenkor, ellentétben a cselekedetek zavartalan azonosításával, keresgélésbe fogunk, olyan indokokat, logikát, célokat kutatunk, melyek elfogadhatóvá teszik a tulajdonítást. Olykor arra jövünk rá, hogy azért értelmezhetetlen, amit a cselekvő teszi, mert nem is szándékosan teszi, felmerülhet, hogy kényszerítik, hogy nincsen magánál, vagy egyszerűen hibázik (lásd előző bejegyzés: kilincsletörés).

Arra, hogy van valami keresni és kérdeznivaló a cselekvésmegértés hogyanját illetően, már ezekből a deficiens helyzetekben beinduló indoknyomozó gondolkodási folyamatainkból is következtethetünk. Felmerülhet a kérdés, vajon a zavartalan esetekben is ugyanúgy zajlik-e a cselekvés azonosítása, mint a nehéz esetekben. Fenomenálisan nyilvánvalóan nem, hiszen nem kell gondolkodási erőfeszítéseket tenni könnyű esetekben, a tulajdonítható cselekvés közvetlenül és egyszerre a rendelkezésünkre áll. Ám, ha valaki, aki nincs ugyanebben a kényelmes értelmezési helyzetben, megkérdezné tőlünk, hogy mit is tesz a megfigyelhető személy, aligha volnánk képtelenek válaszunkban azokhoz hasonló indokokkal, logikával előállni, amelyeket, ha az eset számunkra is nehéz lenne, mi magunk mozgósítanánk a megfejtés érdekében. Bizonyos információk birtokában az elfogadható értelmezéssel való megelégedés indokait nem szokás, és ezért nem is szükséges, teljesen kifejtett állapotra hozni, de nehéz lenne a megértés hétköznapi nehéz eseteinek kezelésére irányuló képességünket teljes hiányuk mellett elképzelni. Azt javaslom, hogy a nehéz értelmezési esetekben alkalmazott stratégiáink felderítéséről gondolkodjunk úgy, mint ami egyetlen köznapi módja annak, hogy a cselekvésmegértés általános mibenlétére valamilyen nem misztikus magyarázatot adjunk.

Cselekvések tulajdoníthatósága és felelősségre vonhatósága

(G. Watson ötletének áthangolása[1])

Egy cselekedetet tulajdonítani nem más, mint a cselekedetet valakinek írni, azaz e személy cselekedetének tartani. Képzeljük el, hogy valaki egy helységbe menet lenyomja a helységbe nyíló ajtó kilincsét, hogy zökkenőmentes bejutását biztosítsa. Ám ha ez a kilincs történetesen marcipánból készült dekorációs elem lenne a cselekvő világában, akkor a kilincsre nehézkedést bizonyosan hősünk (szándékos) cselekedetének tarthatnánk, míg a kilincsletörést (ugyan nem szándékos, de) cselekvésének tout court.[2] Azaz az illető nem csupán tanúja volt a kilincsletörésnek, hanem letörte a kilincset. Neki írható tehát a cselekvés. Ezt nevezzük egy cselekvésleírás tulajdoníthatóságának. Ugyanakkor felelőssége ezen leírás alatt, mely alatt maga a cselekedet mint cselekedet kivitelezése problémátlanul tulajdonítható, nem közvetlenül megállapítható[3], hiszen nem döntött tudatosan arról, hogy letöri a kilincset, nem volt szándékos cselekedete ezen leírás alatt, hanem csak egy automatikus mozdulatsorának következménye, mely pusztán fizikai nézőpontból, például egy külső szemtanú számára, kísértetiesen hasonlíthat egy szándékos kilincsletörésre.[4]

Természetesen van azonban, amiért egy ilyen helyzetben az így eljáró cselekvő felelősségre vonható, ez pedig a felkészültsége. Ez pedig vagy azon hitének, önnön figyelmetlensége miatti, befogadásában ölt testet, miszerint a kilincsnek látszó dolgok ajtók működtetői, vagy e hitnek egy olyan szép új világbeli gondatlan felülvizsgálatlanságban hagyásában, ahol, mint a cselekvő maga is tudja, a kilincsek csupán marcipándíszek, az ajtók nyitását pedig szenzorok irányítják. Ezek egyikére tudniillik indokmagyarázatában a cselekvőnek mindenképp utalnia kellene, ha indokolni kívánná, hogy a letörés részéről egy nem szándékos cselekedet volt. De még ezért a hitéért is csak akkor vonható felelősségre, még ha e hit kialakítási aktusa vagy megtartási folyamata problémátlanul is tulajdonítható neki, ha e hitéhez a tényekhez és kihívásokhoz igazodás episztemikus és prudenciális normáinak való ésszerű (ebben az értelemben szabad) megfelelési igénye vezette. Ha nem ez vezette, tévedése, és ekképp felelőssége, a racionalitás alapvető szabályainak való engedelmeskedés (hosszabb-rövidebb tartó) szüneteltetésében keresendő: például figyelmetlenségben, gondatlanságban, stb. Ugyanakkor e figyelmetlenségében is csak akkor volna elmarasztalható, ha igaz, hogy az adott helyzetben másképp is cselekedhetett volna[5].

Tanulság lehet: A felelősségre vonhatóság előfeltételezi a tulajdoníthatóságot, de nem azonos vele. Közvetlenül felelősnek (prudenciális vagy morális értelemben) nevezhető az elfogadott leírás alatt tettéért az a cselekvő, aki a szóban forgó leírás vonatkozásában nem tudja elfogadhatóan megindokolni cselekedete nem-szándékos jellegét, ugyanakkor, megmentve a köznapi nyelvhasználatot, egyrészt, ezen esetekben is hozzáírhatónak tudjuk ábrázolni a cselekedetet, másrészt benyomásunk meglévő felelősségéről jól megvilágítható a közvetlen és közvetett felelősség közti különbségtétel segítségével.[6]

---

[1] Felelősség mint tulajdoníthatóság (attributability) és felelősség mint elszámoltathatóság (accountability) – engem ezeknek a szándéki leírásokkal fenntartott viszonyai érdekelnek itt a leginkább. Vö. Watson, Gary, 1996, "Two Faces of Responsibility." Philosophical Topics 24: 227-248.

[2] Ha valaki ezen a ponton tiltakozik, és ezt történésnek érzi, akkor bizonyára azt feltételezi, hogy a cselekvőnek fogalma sem lehetett arról, hogy a kilincs törékeny marcipánból készült, ennek megelőzésére, tegyük fel ennek ellenkezőjét.

[3] A közvetlen, e leírás alatti felelősség megállapítás így hangzana: „elmarasztalható az illető, mert letörte a kilincset”. A közvetett felelősség megállapítás egy másik leírás alatt (pl. indokolatlan hittartás, figyelmetlen jellem növesztése, stb.) marasztalná el, és feltételezné a két leírás közötti ok-okozati viszonyt.

[4] Numerikusan ugyanazon izommunka kísérhette volna mindkét esetben a szituáció körülményeiben bekövetkező változásokat.

[5] Ez a metafizikai körülmény itt nem tárgyunk. Lásd a szabad akaratról szóló vitákat.

[6] Köszönet Pete Krisztiánnak provokációiért.

Főprogram : cselekvés

Jelenleg leginkább arra a (nagy) kérdésre összpontosítok, hogy miképp kellene megfogalmazni a cselekvések és a gyakorlati észhasználat megfelelő filozófiai elméletét, figyelembe véve azt a kardinális tényezőt, hogy miképpen szerzünk ismeretet cselekedeteinkről, illetve más emberek cselekedeteiről. E vaskosabb témából fogok várhatóan leginkább bejegyzéseket, diszkutálható töredékeket felhelyezni, szíves olvasóim hozzászólásait remélve.

Címmagyarázatképpen

Ítélni nem más, mint felkészíteni elménket arra, hogy mit gondoljunk, valami olyasmi, amiért, elvben, felelősek vagyunk – olyasmi, amit szabadon teszünk, szemben olyasmikkel, amik pusztán történnek életünkben. Természetesen egy hit nem mindig, de még csak tipikusan sem, a mit gondolás felőli döntés szabadságának gyakorlásából születő eredmény. Ám még ekkor is, mikor egy hit nem szabadon kerül befogadásra, kialakítása egyfajta képesség-működtetés, mégpedig fogalmi, aminek elsődleges működtetési módja abban a szabadsággyakorlásban nyilvánul meg, ami az ítélés. Ez a szabadság, mely az ítélés felelős aktusaiban példázódik, lényegileg a racionálisan ügybevágó megfontolások jelentette kritika irányában viselt felelősségvállalás dolga. Ekképpen a szabadság birodalma, vagy legalábbis az ítélés szabadságának birodalma, azonosítható az indokok terével. (John McDowell)