A cselekvés problémája

A cselekvések nyilvánvalóan részét képezik a jelenségeknek, és megfelelően általánosak is ahhoz, hogy filozófiai elmélet szóljon arról, hogy mik is ők. Eddigi vizsgálódásaink arra engednek következtetni, hogy a cselekvések azonosításához két meglehetősen eltérő gondolkodási minta egyidejű használatba vételére van szükségünk. Ahhoz, hogy bizonyos eseményeket cselekvéseknek vegyünk, egyrészt a cselekvői szerepre jelölt (általában emberi) létezőnek valamilyen értelemben oksági szerepet kell tudnunk írni, és ezt a természettudományos oksági-törvényszerűségi minta hátterében tesszük (amit persze funkcionális terminusok is megadhatnak), másrészt egy másik mintát is figyelembe kell vennünk, tudniillik azt, amelynek követését interszubjektíve lehetégesnek kell tételeznünk mind a cselekvő, mind az értelmező részéről akkor, amikor ahhoz ragaszkodunk, hogy a ‘miért tette ?’ megfelelő értelemben, azaz egy gyakorlati észhasználat epizód rekonstruálásával, elfogadhatóan megválaszolható, illetve ezen epizód lebonyolítása elfogadhatóan a cselekvőnek írható. A cselekvésazonosítást lehetővé tévő két minta szimultán követésének figyelmen kívül hagyása, és aminek részletei kidolgozására, úgy tűnik, a cselekvés (tudni hogy teszünk/tudni mit teszünk) egy megfelelő elmélete vállakozik, a cselekvésről adott beszámolók karakterében egy durva megoszláshoz vezetett. A cselekvés oksági és nem-oksági elméletei között, ahogy ezeket definiálni szokták, kialakult szakadékra gondolok. Diagnózisom szerint, a széttartás, és, esetenként, az oszcilláció az elméleti utak között annak köszönhető , hogy a cselekvésazonosításhoz elengedhetetlen két mintának hol egyikét, hol másikát hozzák magyarázó szerepbe, majd a másik mintát nem előfeltételnek, hanem magyarázandó jelenségnek veszik. Ez az eltévelyedés bonyolult elméleteket hoz létre, melyek végül vagy a cselekvésről alkotott köznapi intuícióinknak a tudományos világképben való elveszítésének, vagy a tudományunknak a cselekvés rejtélye előtti kényszerű megállója tételezésének válogatott kényelmetlenségeit hozzák számunkra. Amellett érvelek, hogy a cselekvésfilozófia szilárdabb alapokra helyezéséhez a cselekvő oksága megfelelő értelmét is meghatározni képes és, ugyanazon magyarázati alapokon, a gyakorlati észhasználat-epizódhoz ügybevágó mentális állapotokról szóló beszédet is támogatni képes elmefilozófiai pozíciót kell találnunk. Javaslatom erre az elmefilozófiai álláspontra : az interpretativizmus. Azt gondolom, hogy az elméletek piacán ma számos interpretativista beszámoló található és, amennyiben lehetséges, ezek közül érdemes választanunk, illetve, a sajátos feladatunkhoz mérten, megfelelő javításokat tenni az ezek közül erre legalkalmasabbakon.