Mi a "metafilozófia"?

Rorty bevezetője a Linguistic Turn-höz rendkívül megvilágító munka számos korabeli filozófiai álláspont metafilozófiai elköteleződésének egy térképre viteléhez.

Tanulságos lehet azonban egy ilyen megvilágítás kapcsán feltenni azt a kérdést, hogy miképpen is adjunk értelmet a filozófia és metafilozófia között tételezett viszonynak. Az paradigma, amit erre ajánlani tudok, éppenséggel az emberi cselekvésünkről szóló általános beszéd alapszótárként vételével hozható helyzetbe.

Úgy látszik, hogy a filozófia, azaz egy eléggé általános jelenség magyarázatának megadásara való igyekezet, mint ilyen, alapvető emberi jellegzetesség. Ahogy Julius Moravcsik fogalmaz: a homo explanans egy elég jó differentia specifica a fajunkra. Magyarázatot adni legalábbis annyit tesz. magyarázaton gondolkodni, de ha csak ennyi lenne, tekintve, hogy nem olvassuk közvetlenül egymás elméjét, aligha szereztünk volna tudomást erről a lényegi emberi sajátosságról.

Az elméleteknek akkor van értelme, ha megjelennek, egyrészt abban, hogy kommunikáljuk őket egymásnak, másrészt abban, hogy cselekvéseink meghatározására szánt előzetes gyakorlati megfontolásainkban támaszkodunk ezekre, illetve éppen ezen cselekedeteink elfogadható értelmezéseinek részét képezik az elméleti megfontolásoknak cselekvőnek tulajdonításai.

Bármelyik is legyen a helyzet egy egyedi szituációban, úgy tűnik az elméletalkotás (és így a filozófiai elméletalkotás) egy cselekedetünk vagy annak része. Cselekedni azonban aktuális céljaink előremozdítása végett szoktunk.

A klasszikus (vagy ilyen intellektuális jellemű) filozófusok azok, akik azt szeretnék, hogy szóban forgó cselekedetüket semmilyen más cél jegyében se értelmezzék, mint a világban lévő ember (vagy emberekkel benépesített világ) leírására történő igyekezet. Ezek a gondolkodók azt szeretnék, hogy sikerük mércéjéül egyedül az jöjjön szóba, hogy valóban az e a helyzet, amit fennállni állítanak. A kortárs (mely címke ide legalább annyira jó, mint a többi erre szóba jöhető) temperamentumú filozófusok pedig azok, akik legalábbis gyanúsnak tartják azt, hogy pusztán egy így leírt cél azonosítása végső módon azonosíthatná azt, amit a klasszikus filozófusok valójában tesznek. Számukra magyarázó mivoltunk, noha lényegsajátosságunk, nem a cél, hanem az eszköz kategóriájában veendő.

A filozófián túli, vagy mögötti, metafilozófiáról való beszéd azoknál kerül előtérbe, akik szkeptikusak azügyben, hogy az elméleti gondolkodás tipikus vagy egyáltalán lehetséges emberi cél. Ellenük vethető természetesen a körbenforgás vádjának egy változata a következóképpen: ezt mondva a kortárs filozófusok, amennyiben saját előfeltevésüket érvényesítjük, további, a puszta leírást meghaladó céljaik elérésére kovácsolnak egy másik, a "metafilozófia" kifejezést explanansul vevő elméletet, mely a klasszikus elméletet a cselekvő gyakorlati megfontolásainak szótárában racionalizálja. Az értelmező azt veti a cselekvő szemére, hogy a puszta leírást jelölve meg céljának, nem hozta nyilvánosságra valamennyi szándékát, melyek pedig csak teljes komplexitásukban magyarázzák miért azt tette, amit tett, azaz miért azt az elméleti opciót támogatta amelyiket. A további érdekes kérdés a következő: egy egyedi metafilozófia azonosításával végrehajtott célhivatkozásos cselekvésmagyarázatkor, a cselekvő cselekedetét annak eredeti beszámolójánál jobban, hűségesebben leírónak feltételezett, hivatkozott gyakorlati megfontolások (metafilozófia) vajon kizárólag szubjektív karakterűek-e? Ha erre a kérdésre igennel válaszolunk, akkor úgy tűnik nincs mód arra, hogy a körbenforgásból kiszabaduljon a kortárs filozófus. Nem lehet igaza, ha minden igazmondás, az övé is, ettől eltérő célok eszköze. Ha azonban megengedünk objektív indokokat a cselekvő megfontolásai között, akkor azt is megengedjük, hogy ő ilyeneket figyelembe vesz és vehet. Jogosítványt adunk számára arra, hogy azt mondja, ami van. Aki pedig azt mondhatja ami van, miért ne akarhatná alkalmanként éppen azt mondani. Világos: evvel megengedjük a tiszta deskripcióra, a magyarázatra mint cselekvői célra való hivatkozást, a "metafilozófia" fogalmaiban adott cselekvésmagyarázatainkat pedig legalábbis azokra az esetekre szűkítjük, amelyekben ezt a célt annyira elhalványulni látjuk, hogy ezt megnevezve az elmélet melletti elköteleződést nem tudnánk elfogadhatóan szándékos viselkedésnek bemutatni.

Rövid filozófiai cikkek antológiája

Minden bizonnyal érdemes lenne egy ilyen (600 oldalas :) !) tanulmánygyűjteményt összeállítani a nagyon rövid terjedelmű, ámde óriási karriert befutott filozófiai írásokból. Gyűjtsünk jelölteket a bekerülésre! Néhány jelölt hirtelen, kezdetnek:

Edmund Gettier, Igazolt igaz hit-e a tudás? (1963)
Gareth Evans, Vannak-e elmosódott tárgyak? (1978)
Frank Jackson, Amit Mary nem tudott (1986)
Gregory S. Kavka, A toxin rejtély (1983)

mi van még???

A cselekvés inferencialista alapjai

Ha ítélünk és cselekszünk, ha beszédaktusokat vagy tetteket hajtunk végre akkor csak ránk jellemző módon felelősséget vállalunk. Ekkor és csak ekkor emelkedünk el a pusztán természeti leírások biztosította megértési mintázatokkal magyarázható lény mivoltunktól. Ha nem állunk készen arra, hogy elköteleződéseinkről elszámoltathatóak maradjunk az újabb és újabb diszkurzív és gyakorlati tetteink után is, azaz ha nem vállaljuk, hogy jogosultságaink bármikor feszegethetőek, akár mások és akár önmagunk részéről, ha nem világos számunkra, hogy elköteleződéseink elnyerésének egyetlen módja a rájuk hozott indokokkal történik, akkor visszaesünk a csak természeti magyarázattal érthető teremtmény szintjére. A beszédaktusaink és cselekedeteink azonossága és azonosítása ugyanehhez kötődik: identitásuk azon múlik, hogy végrehajtásuk hogyan változtatott a tulajdonított és befogadott elköteleződéseinken és jogosítványainkon. A beszédaktusok és tettek azonossága nem más, mint az így megragadható tartalom: az evidenciák és az implikációk egy új rendje (az elemek közti kompatibilitások és inkompatibilitások új állásai). Az ebben az értelemben vett racionalitás képesít bennünket a (sentiens-ségünket meghaladóan) sapiens-ségünk példázására. Ugyanez tünteti ki a sajátosan emberi társasságot is…

Mikor racionális egy cselekvés?

Úgy tűnik, hogy ha azt mondjuk egy cselekvésről, hogy racionális (ésszerű) volt, két dolog mellett is elkötelez bennünket. Először is, azt kell, hogy gondoljuk, hogy tartható egy empirikus feltevés az ügyben, tudniillik, hogy a cselekvés bizonyos indokok miatt került kivitelezésre, mérhetőbben szólva, egyértelműen avval magyarázható a cselekvésnek megfeleltetett fizikai mozdulatsor bekövetkezése, hogy ezen indokok felmerülései (vagy neuronális korrelátumaik) motiválták (vagy releváns kiváltói ezek voltak). Másodszor, az indokok között feltételeznünk kell bizonyos célt, melyet a cselekvő elérni törekedett, és egy hitet arra vonatkozóan, hogy a tervezett mozdulatsor (vagy magasabb szinten: a cselekvés) e cél eléréséhez hozzáférhető és jó eszköz lesz a cselekvés helyén és pillanatában. Ez tehát egy empirikus és egy kritikai, avagy normatív, hipotézis, melyeket a cselekvőről az őt ilyennek értelmezőnek, hogy ezt tudja tenni, tartania kell.

Az empirikus hipotézis igazolását egyszerű eszközökkel végezzük a mindennapokban. Elég számunkra, ha látjuk, hogy embertársunknak nincsenek elektródák a fején, nem nyilvánvalóan elmebeteg, nem nyom senki revolvert a tarkójához, standard (az értelmességről árulkodó) mozdulatokat tesz, stb. Nem nehéz persze belátni, hogy egy valódi (tudományos) megbizonyosuláshoz éppenséggel szükség is lehet azokra az elektródákra, és egy eléggé fejlett idegrendszer- és viselkedéselméletre, mely a mért empirikus adatokat értelmezi. Érdekes kérdés, hogy az empirikus hipotézis kudarca elérheti-e bármikor is, hogy a kritikai vagy normatív hipotézist fel se állítsuk. Furcsa lenne nem kételkedni az empirikus hipotézis falszifikációjában, ha a kritikai hipotézisünk kiválóan tarthatónak bizonyul. Ám ez valószínűleg fordítva nem lenne ugyanilyen különös, ugyanis ha a kritikai hipotézisünk kielégíthetetlennek bizonyulna, újracsak az empirikus adatokat értelmező elméletünkben kezdenénk kételkedni. Ha ennyire szorosan ragaszkodunk konyhapszichológiánkhoz, még fontosabbnak látszik, hogy ezen belül mi az a maximális, fegyelmezett rendezés, mellyel a racionálisnak nyilvánítás alapnormái a legelfogadhatóbban kinyerhetőek. Azt állítom, hogy ezek az alapnormák a végső magyarázói mindkét kérdésnek: hogy honnan tudjuk, hogy cselekszünk, és hogy mit is az pontosan, amit teszünk.

Viselkedés és cselekvés

"Minden cselekvés viselkedés, de nem minden viselkedés cselekvés."

Ez egy definíciós kérdésnek tűnik, amiben is a viselkedés alatt a szóban forgó élőlény mint biológiai organizmus működéseit értjük – csupán fizikai nyelven e feltételezett élőlényi egységet azonban még csak organizmusként sem tudnánk azonosítani, hiszen az individuáló rászorulna valamilyen biológiai események megadására ahhoz, hogy tudja hol keresni a releváns fizikai események határait: a fizika nem áll meg a bőrnél, ahogy a biológia egy bizonyos értelemben megáll. Vajon a cselekvés alanyának kiválasztása hasonló logikájú szintváltást jelent? Azt állítom, hogy nem. Mondhatná ugyan valaki, hogy amennyiben a cselekvés alanyaként – mint ágens – szóba jöhetne az organizmus, akkor szívverésünket is cselekvésünknek vehetnénk, holott, minthogy a szívverésünk tudatos belső parancs segítségével nem irányítható testmozgásaink egyike, ez ellenkezne a józanésszel. Ebből azonban természetesen semmiképp sem következik, hogy tudatos belső parancs segítségével irányítható testmozgásaink ne lennének az organizmusnak írhatóak, hasonlóan az elvben ilyen módon beindítható, de adott esetekben éppenséggel nem így indított mozdulatainkhoz, ha egyáltalán feltételezhetünk olyan, az izommozgásaink tekintetében numerikusan azonos mozdulatokat, melyekben egyedül a tudatos belső parancs megelőző lezajlása illetve elmaradása tesz különbséget. Nem tűnik indokoltnak olyan értelemben elválasztani a cselekvőt az organizmustól, mint az organizmust a fizikai alapul szolgálótól, ekképp hagyható helyben a fenti kijelentés által támogatott viszony e fogalmak között: Minden cselekvés viselkedés, de nem minden viselkedés cselekvés.

Elmélet és gyakorlat

Úgy látszik, hogy leginkább kétféle dolog kedvéért gondolkodunk: vagy azért, hogy rájöjjünk valamire (megtudjunk valamit), vagy azért, hogy megtegyünk valamit. Másképpen mondva, vagy azt kérdezzük, végső soron, hogy 'Igaz-e vagy sem ez a kijelentés?', vagy azt, hogy 'Megtegyem-e ezt vagy sem?'.

Úgy tűnik továbbá, hogy míg az első féle dolog, illetve az első típusú kérdésre adott válasz ügybevágó a második féle dologhoz, illetve a második típusú kérdésre adott válaszhoz, addig ez megfordítva nem igaz. Azaz, hogy miképp vannak a világ dolgai, lényeges a döntésben, hogyan járjunk el, de az, hogy miképp határozunk abban, hogy mit is kellene tennünk, úgy látszik, hogy mindaddig, amíg végre nem hajtjuk ténylegesen elhatározásunkat, semmit nem változtat azon, hogy miképpen lévőnek is gondoljuk a világ dolgait. Nevezzük ezt elmélet és gyakorlat aszimmetriájának.[1]

Ebből legalábbis arra következtethetünk, hogy ha két gondolkodó az elmélet és gyakorlat viszonyáról folytat vitát, akkor álláspontjukat e vitában elsősorban az emberi tudás, a világot megérteni törekvő elmélet mibenlétéről, határairól kialakított nézetük dominálja. Kisebb zavarodottság oka lehet, ha felismerjük, hogy a világ dolgairól és tulajdonságairól szóló beszámolónak az emberi cselekvés természetéről is tételeket kell megfogalmaznia. A zavar azonban legalábbis csillapítható, ha elkülönítjük a két, legfeljebb első látásra hasonló kérdést: 'Mi történik valójában, amikor emberek döntenek, és elhatározásaikat cselekvésbe viszik?' elméleti kérdését a 'Megtegyem-e ezt vagy sem?' gyakorlati kérdésétől. Elképzelhető ugyanis, hogy az elméleti kérdés megválaszoláskor nem kell egy személy indokaira hivatkoznunk, de nem elképzelhető, hogy a másodikra válaszoljunk ezek hiányában.[2]

---

[1] Ez az aszimmetria tanulságos módon különbözik a, kétségtelenül a gondolati szomszédságában lévő elképzeléstől, amit hagyományosan a van és a kell közötti következtetéses átjárhatatlanságnak neveznek.

[2] Ez már jobban hasonlít a van-kell szakadékhoz, de még ez sem egészen az. A következtetéses átjárhatatlanságot állító tétel elsősorban logikai természetű, azaz egyszerűen a következtetés kényszermegállójának állítása bizonyos állítmányok premisszában és konklúzióban való szereplésekor. Egy logikai megérzésünket fejezi ki. Összekapcsolása a cselekvés természete illetve elhatározása közti különbségről szóló beszámolók karakterbeli eltérésével egyáltalán nem közvetlen és világos ; hogy az összekapcsolást nyugodt szívvel megtegyük előbb indokolnunk kellene, hogy a cselekvői normativitást érdemes e logikai megérzésünket kifejező tétel fogalmaiban kezelnünk.

A cselekvés problémája

A cselekvések nyilvánvalóan részét képezik a jelenségeknek, és megfelelően általánosak is ahhoz, hogy filozófiai elmélet szóljon arról, hogy mik is ők. Eddigi vizsgálódásaink arra engednek következtetni, hogy a cselekvések azonosításához két meglehetősen eltérő gondolkodási minta egyidejű használatba vételére van szükségünk. Ahhoz, hogy bizonyos eseményeket cselekvéseknek vegyünk, egyrészt a cselekvői szerepre jelölt (általában emberi) létezőnek valamilyen értelemben oksági szerepet kell tudnunk írni, és ezt a természettudományos oksági-törvényszerűségi minta hátterében tesszük (amit persze funkcionális terminusok is megadhatnak), másrészt egy másik mintát is figyelembe kell vennünk, tudniillik azt, amelynek követését interszubjektíve lehetégesnek kell tételeznünk mind a cselekvő, mind az értelmező részéről akkor, amikor ahhoz ragaszkodunk, hogy a ‘miért tette ?’ megfelelő értelemben, azaz egy gyakorlati észhasználat epizód rekonstruálásával, elfogadhatóan megválaszolható, illetve ezen epizód lebonyolítása elfogadhatóan a cselekvőnek írható. A cselekvésazonosítást lehetővé tévő két minta szimultán követésének figyelmen kívül hagyása, és aminek részletei kidolgozására, úgy tűnik, a cselekvés (tudni hogy teszünk/tudni mit teszünk) egy megfelelő elmélete vállakozik, a cselekvésről adott beszámolók karakterében egy durva megoszláshoz vezetett. A cselekvés oksági és nem-oksági elméletei között, ahogy ezeket definiálni szokták, kialakult szakadékra gondolok. Diagnózisom szerint, a széttartás, és, esetenként, az oszcilláció az elméleti utak között annak köszönhető , hogy a cselekvésazonosításhoz elengedhetetlen két mintának hol egyikét, hol másikát hozzák magyarázó szerepbe, majd a másik mintát nem előfeltételnek, hanem magyarázandó jelenségnek veszik. Ez az eltévelyedés bonyolult elméleteket hoz létre, melyek végül vagy a cselekvésről alkotott köznapi intuícióinknak a tudományos világképben való elveszítésének, vagy a tudományunknak a cselekvés rejtélye előtti kényszerű megállója tételezésének válogatott kényelmetlenségeit hozzák számunkra. Amellett érvelek, hogy a cselekvésfilozófia szilárdabb alapokra helyezéséhez a cselekvő oksága megfelelő értelmét is meghatározni képes és, ugyanazon magyarázati alapokon, a gyakorlati észhasználat-epizódhoz ügybevágó mentális állapotokról szóló beszédet is támogatni képes elmefilozófiai pozíciót kell találnunk. Javaslatom erre az elmefilozófiai álláspontra : az interpretativizmus. Azt gondolom, hogy az elméletek piacán ma számos interpretativista beszámoló található és, amennyiben lehetséges, ezek közül érdemes választanunk, illetve, a sajátos feladatunkhoz mérten, megfelelő javításokat tenni az ezek közül erre legalkalmasabbakon.