McDowell lényeg - (sokadjára) újraösszeszedve

Miért nem a szabadság világa a fizikai törvények világa? Azért, mert nem racionálisan szükségszerűsíti, hogy mit gondolunk vagy teszünk, mint ahogy azt az indokok tere teszi.

De a törvények világa is szükségszerűsít, nemde? Vajon az ő szükségszerűsítési módja része az indokok tere szükségszerűsítési módjainak vagy kívül esik rajta?

A fogalomhasználat (materiálisan-)racionálisan szükségszerűsített (megjelölhető forrásfajta az érzéki tapasztalat, ahol a világ aktivál passzívan már rendelkezésre álló, korábban változatos forrásokból szükségszerített tartalommal bíró fogalmakat).

Minden ismeretgyarapító tapasztalat fogalmi. (Ha nincs közvetlen fogalmi megfelelő, akkor a demonstratívumok a végső beszámolók a tapasztalatról.)

A fizikai törvények fogalmak segítségével íródnak fel.

A fizikai törvény fogalmának tartalmi elköteleződése, tudniillik az univerzális unikális szükségszerűsítés eszméje mellett, hordoz némi önellentmondást, hiszen a saját fogalma sem lenne értelmes - vagy úgy elgondolható, ahogyan tartója szeretné, hogy vegyék, - amennyiben igaza lenne egy tényről, hiszen elgondolhatóvá valamit épp a racionális szükségszerűsítés ténye tesz.

Mit jelent igaznak lenni egy változatos forrásból szükségszerűsített propozíciós fogalmi tartalomnak illetve az erről beszámoló kijelentésnek? Azt, hogy a benne manifesztálódó gondolat tény, egybeesik a világról igaz módon gondolhatóval.

Mik a garanciái az igaz hiteknek, melyek beszerzéseinek elhanyagolása az egyedüli felelősségrevonható az elméletíró hitalkotási magatartásában? Mivel a források materiális jellegűek, azaz holisztikusak a hitváltozások, vagy megint másképp sosem változik egy hit önmagában, hanem csak a szomszédságával együtt, a garanciákban nem vagyunk infallibilisek. Az érzéki tapasztalatban közvetlen tudásszerő állapotok részesei lehetünk, amennyiben az állapot veridikus, melynek az esete kontingensen fennáll (ha a világ kegyes).

Cselekvésfilozófia mint első filozófia

Hogy magam se felejtsem, gyorsan felteszem a "Cselekvésfilozófia mint első filozófia" mai mosás közben rámtörő kvintesszenciális schlagwortját:

"Hogyan lehet számot adni olyasmiről, ami nem cselekvés? Úgy mint cselekvések indoka."

Legyetek vele kegyesek.

Ártatlan (?) taxonómia

Az élő emberi testtel kapcsolatos események egy meglehetősen ártatlan taxonómiája így festhetne. Az emberi élet legyen performanciák sorozata. Ezek közül bizonyosakért dícsérhetőek és elmarasztalhatóak vagyunk, másokért pedig szerencsések vagy szerencsétlenek. A második csoportba tartozó performanciák magyarázatára kizárólag az oksági típusú megvilágítást tartjuk érvényesnek, az első csoportba tartozóak megvilágítását vagy okságilag, vagy cselekvői indokokkal, vagy ezek keverékével magyarázzuk. A második csoport performanciái megtörténnek az emberi testtel, mely kivitelezi őket (ez utóbbiért hívjuk őket a történéses jellegük ellenére is performanciáknak). Amennyiben az oksági viszony előtagjába az emberi szervezet nem közvetlenül uralt részeinek, esetenként egészének, tudományos szótárral specifikált történéseit helyezzük, e performanciákat viselkedésnek vagy magatartásnak is hívjuk. E fogalmakat ilyenkor sajátos értelemben használjuk, mely elkülöníthető azon használatoktól, melyek esetében viselkedésinek vagy magatartásinak nevezett performanciái miatt a cselekvő személyt felelősségrevonhatónak vesszük. Az utóbbi használat filozófiai kontextusa inkább az etika, semmint a tiszta (nem értékelő) cselekvésfilozófia. Az első csoportba tartozó performanciák a cselekvések. Ezek kétfélék. Egyik részük személy szintű testmozgások kíséretében valósul meg, míg a másik ugyanezen szinten mozdulatlanul. A mozgásosok újabb két alfaja a kommunikációs cselekvés (nyelvhasználat, gesztusok, stb.) illetve a nem kommunikatív (legyen : egyszerű) cselekvések. A mozdulatlan cselekvések egyrészt a mozgásos cselekvések szándékos kerülései (pl. ülősztrájk), másrészt bizonyos mentális epizódok, mentális cselekvések, mely elnevezés olyan elmebéli műveleteket foglal magába, melyeknek sikerességi vagy sikerültségi kritériumai vannak (pl. matematikai számítások, stb.).

Kérdezem kedves kritikusaimat: Kimaradt-e valami ? Vannak-e mindebben illegitim elhatárolások?

John McDowell, Szándék a cselekvésben - online előadás

Itt megtekinthető:

http://webcast.ucsd.edu:8080/ramgen/UCSD_TV/11509.rm

A bevezetéset le is fordítottam, mert annyira jellegzetes a módszertanára nézve... íme:

"A filozófusok a "szándék a cselekvésben” kifejezést néha technikai kifejezésként kezelik, de az ezekkel a szavakkal kifejezett fogalom könnyen vehető köznapi értelemben. Amit meg szeretnék most vizsgálni, az az a fajta felfogása a cselekvésbeli szándéknak, mellyel pusztán azáltal rendelkezünk, hogy jól ismerjük köznapi nyelvünk idevágó részeit. A legvilágosabb, ha avval kezdjük, hogy elkülönítjük a cselekvésbeli szándékot (intention in action) a jövőre irányuló szándéktól (intention for the future). A cselekvésbeli szándéknak egyidejűnek kell lennie avval a cselekvéssel, melyben van. A kontraszt itt az ezt megelőző szándékkal vonható meg (prior intention), avval a szándékkal, hogy ezt és ezt a dolgot tesszük, egy későbbi időpontban. Az előzetes szándék megelőzi a cselekvést, mely az ő kivitelezése, már amennyiben ez egyáltalán bekövetkezik, mint ahogy nem fog, ha a cselekvőt ebben megakadályozza valami, ha meggondolta magát, vagy ha elfelejtette e szándékát. Nem minden szándékos cselekvés előzetes szándék kivitelezése, megtehetjük, hogy valamit mondunk, és már tesszük is. De amikor a szándékos cselekedetünk egy előzetes szándék kivitelezése, vajon hogyan viszonyul az előzetes szándék a cselekvésbeli szándékhoz, aminek tényét implicite elismerjük azt állítva, hogy a cselekvés szándékos.

John Searle elmélete szerint a cselekvésbeli szándék egy új dolog, melyet az előzetes szándék állít elő akkor, amikor elérkezik a kivitelezés ideje. Ezen elmélet szerint az előzetes szándék és cselekvésbeli szándék nem csak abban különböznek, hogy az általuk bekövetkező aktivitások időbeli elnyúlásai különbözőek, hanem abban is, hogy az előzetes szándéknak a tárgya egy cselekvés, ezt és ezt tenni egy jövőbeli időpillanatban, míg a cselekvési szándéknak, melyet az előzetes szándék állít elő az ennek megfelelő időpontban, nem tárgya az a cselekvés, aminek a cselekvő nekivág ebben a pillanatban, hanem ő ennek magának egy alkotóeleme. Gondoljunk például arra, és szinte végig ennél a példánál maradok, arra a szándékra, melyet a járda szélén álló személy kialakít, tudniillik, hogy átmegy az úton, ha a lámpa zöldre vált. Amikor látja, hogy a lámpa zöldre vált, ez a szándéka, Searle elmélete szerint, a cselekvésbeli szándék előállításába fog. Az előzetes szándék tárgya átmenni az úton, de a cselekvésbeli szándéké a lábmozgás, melynek be kell következnie, ahhoz, hogy áthaladjon az úton. Mihelyst e lábmozgások beindulnak, a személy elkezd áthaladni az úton. Ha minden jól megy, eljut a túloldalra. Amivel befejezi az úton való áthaladás cselekedetét. A cselevés, Searle elmélete szerint, egy okságilag strukturált komplexum. Összetevői a következők: először is a cselekvésbeli szándék, amit az előzetes szándék előállít, amikor a cselekvő meglátja, hogy a lámpa zöldre vált, és másodszor a lábmozgások, melyre a cselekvésbeli szándék irányul, amit a cselekvésbeli szándék okoz, ha a cselekvő átmegy a túloldalra. Mármost azt hiszem annyi világos, hogy mindez egy filozófiai elmélet része és nem kifejtése annak, hogy hogyan tanultunk meg gondolkodni a szándékos cselekvésről pusztán avval, hogy erről beszélni megtanultunk. Kétlem, hogy Searle ezt vitatná. Ha most itt jelen lenne, vitathatná. Azt gondolom, hogy Searle azt mondaná, hogy vannak filozófiai célok, melyekhez szükség van az elméletére. Nem próbálom most közvetlenül ezt az állítást értékelni. Csak mint tanulságos kudarcot hozom ide Searle elméletét, hogy kihangsúlyozzak egy másik választ arra a kérdésre, hogy miképp viszonyulnak a cselekvésbeli szándékok a jövőre irányuló szándékokhoz. Azt mondanám erről a másik válaszról, melyet adni szeretnék, hogy természetesebb, és ha igaz, akkor nem lehet irreleváns azokhoz a filozófiai célokhoz sem, amelyek miatt Searle azt gondolja, hogy az ő elméletére szükségünk van. De nem fogok erről pusztán önmagáért beszélni. A másik elmélet szerint, melyet szembe kívánok helyezni Searle elméletével, amikor valaki meglátja, hogy a lámpa zöldre vált és elkezd átmenni az úton, nem arról van szó, hogy egy jövőre irányuló szándék új dolgok létrehozásába fog, ahogy Searle a cselekvésbeli szándékot érti, hanem inkább, az ami jövőre irányuló szándék volt cselekvésbeli szándékká válik. …"

Mi a "metafilozófia"?

Rorty bevezetője a Linguistic Turn-höz rendkívül megvilágító munka számos korabeli filozófiai álláspont metafilozófiai elköteleződésének egy térképre viteléhez.

Tanulságos lehet azonban egy ilyen megvilágítás kapcsán feltenni azt a kérdést, hogy miképpen is adjunk értelmet a filozófia és metafilozófia között tételezett viszonynak. Az paradigma, amit erre ajánlani tudok, éppenséggel az emberi cselekvésünkről szóló általános beszéd alapszótárként vételével hozható helyzetbe.

Úgy látszik, hogy a filozófia, azaz egy eléggé általános jelenség magyarázatának megadásara való igyekezet, mint ilyen, alapvető emberi jellegzetesség. Ahogy Julius Moravcsik fogalmaz: a homo explanans egy elég jó differentia specifica a fajunkra. Magyarázatot adni legalábbis annyit tesz. magyarázaton gondolkodni, de ha csak ennyi lenne, tekintve, hogy nem olvassuk közvetlenül egymás elméjét, aligha szereztünk volna tudomást erről a lényegi emberi sajátosságról.

Az elméleteknek akkor van értelme, ha megjelennek, egyrészt abban, hogy kommunikáljuk őket egymásnak, másrészt abban, hogy cselekvéseink meghatározására szánt előzetes gyakorlati megfontolásainkban támaszkodunk ezekre, illetve éppen ezen cselekedeteink elfogadható értelmezéseinek részét képezik az elméleti megfontolásoknak cselekvőnek tulajdonításai.

Bármelyik is legyen a helyzet egy egyedi szituációban, úgy tűnik az elméletalkotás (és így a filozófiai elméletalkotás) egy cselekedetünk vagy annak része. Cselekedni azonban aktuális céljaink előremozdítása végett szoktunk.

A klasszikus (vagy ilyen intellektuális jellemű) filozófusok azok, akik azt szeretnék, hogy szóban forgó cselekedetüket semmilyen más cél jegyében se értelmezzék, mint a világban lévő ember (vagy emberekkel benépesített világ) leírására történő igyekezet. Ezek a gondolkodók azt szeretnék, hogy sikerük mércéjéül egyedül az jöjjön szóba, hogy valóban az e a helyzet, amit fennállni állítanak. A kortárs (mely címke ide legalább annyira jó, mint a többi erre szóba jöhető) temperamentumú filozófusok pedig azok, akik legalábbis gyanúsnak tartják azt, hogy pusztán egy így leírt cél azonosítása végső módon azonosíthatná azt, amit a klasszikus filozófusok valójában tesznek. Számukra magyarázó mivoltunk, noha lényegsajátosságunk, nem a cél, hanem az eszköz kategóriájában veendő.

A filozófián túli, vagy mögötti, metafilozófiáról való beszéd azoknál kerül előtérbe, akik szkeptikusak azügyben, hogy az elméleti gondolkodás tipikus vagy egyáltalán lehetséges emberi cél. Ellenük vethető természetesen a körbenforgás vádjának egy változata a következóképpen: ezt mondva a kortárs filozófusok, amennyiben saját előfeltevésüket érvényesítjük, további, a puszta leírást meghaladó céljaik elérésére kovácsolnak egy másik, a "metafilozófia" kifejezést explanansul vevő elméletet, mely a klasszikus elméletet a cselekvő gyakorlati megfontolásainak szótárában racionalizálja. Az értelmező azt veti a cselekvő szemére, hogy a puszta leírást jelölve meg céljának, nem hozta nyilvánosságra valamennyi szándékát, melyek pedig csak teljes komplexitásukban magyarázzák miért azt tette, amit tett, azaz miért azt az elméleti opciót támogatta amelyiket. A további érdekes kérdés a következő: egy egyedi metafilozófia azonosításával végrehajtott célhivatkozásos cselekvésmagyarázatkor, a cselekvő cselekedetét annak eredeti beszámolójánál jobban, hűségesebben leírónak feltételezett, hivatkozott gyakorlati megfontolások (metafilozófia) vajon kizárólag szubjektív karakterűek-e? Ha erre a kérdésre igennel válaszolunk, akkor úgy tűnik nincs mód arra, hogy a körbenforgásból kiszabaduljon a kortárs filozófus. Nem lehet igaza, ha minden igazmondás, az övé is, ettől eltérő célok eszköze. Ha azonban megengedünk objektív indokokat a cselekvő megfontolásai között, akkor azt is megengedjük, hogy ő ilyeneket figyelembe vesz és vehet. Jogosítványt adunk számára arra, hogy azt mondja, ami van. Aki pedig azt mondhatja ami van, miért ne akarhatná alkalmanként éppen azt mondani. Világos: evvel megengedjük a tiszta deskripcióra, a magyarázatra mint cselekvői célra való hivatkozást, a "metafilozófia" fogalmaiban adott cselekvésmagyarázatainkat pedig legalábbis azokra az esetekre szűkítjük, amelyekben ezt a célt annyira elhalványulni látjuk, hogy ezt megnevezve az elmélet melletti elköteleződést nem tudnánk elfogadhatóan szándékos viselkedésnek bemutatni.

Rövid filozófiai cikkek antológiája

Minden bizonnyal érdemes lenne egy ilyen (600 oldalas :) !) tanulmánygyűjteményt összeállítani a nagyon rövid terjedelmű, ámde óriási karriert befutott filozófiai írásokból. Gyűjtsünk jelölteket a bekerülésre! Néhány jelölt hirtelen, kezdetnek:

Edmund Gettier, Igazolt igaz hit-e a tudás? (1963)
Gareth Evans, Vannak-e elmosódott tárgyak? (1978)
Frank Jackson, Amit Mary nem tudott (1986)
Gregory S. Kavka, A toxin rejtély (1983)

mi van még???

A cselekvés inferencialista alapjai

Ha ítélünk és cselekszünk, ha beszédaktusokat vagy tetteket hajtunk végre akkor csak ránk jellemző módon felelősséget vállalunk. Ekkor és csak ekkor emelkedünk el a pusztán természeti leírások biztosította megértési mintázatokkal magyarázható lény mivoltunktól. Ha nem állunk készen arra, hogy elköteleződéseinkről elszámoltathatóak maradjunk az újabb és újabb diszkurzív és gyakorlati tetteink után is, azaz ha nem vállaljuk, hogy jogosultságaink bármikor feszegethetőek, akár mások és akár önmagunk részéről, ha nem világos számunkra, hogy elköteleződéseink elnyerésének egyetlen módja a rájuk hozott indokokkal történik, akkor visszaesünk a csak természeti magyarázattal érthető teremtmény szintjére. A beszédaktusaink és cselekedeteink azonossága és azonosítása ugyanehhez kötődik: identitásuk azon múlik, hogy végrehajtásuk hogyan változtatott a tulajdonított és befogadott elköteleződéseinken és jogosítványainkon. A beszédaktusok és tettek azonossága nem más, mint az így megragadható tartalom: az evidenciák és az implikációk egy új rendje (az elemek közti kompatibilitások és inkompatibilitások új állásai). Az ebben az értelemben vett racionalitás képesít bennünket a (sentiens-ségünket meghaladóan) sapiens-ségünk példázására. Ugyanez tünteti ki a sajátosan emberi társasságot is…