A szó nagyon hétköznapi értelmében véve semmi problémánk avval, hogyan értsük meg mit teszünk mi magunk és más személyek. Megértés alatt persze nem arra gondolok, hogy egyetértenénk e cselekedetekkel, és végképp nem arról, hogy mi magunk is hasonlóképpen cselekednénk az adott körülmények között. Természetesen nagyon gyakran az ellenkező a helyzet. Kritizáljuk, elmarasztaljuk, vagy épp dícsérjük magunkat és egymást azért amit teszünk. Ám hogy ezt tegyük előbb tulajdonítanunk kell a cselekvést. (ld. Előző bejegyzés) Azt, hogy megértjük egymás szavait és cselekedeteit, ennél jóval alapvetőbben értem: értjük, hogy mit teszünk és tesznek mások szavaikkal vagy mozdulatsoraikkal. Normális körülmények között szemernyi kétségünk sincs a felől, hogy valaki köszön, siet, érvel, sportol, csapja a szelet, satöbbi. Tudni mit teszünk a hétköznapi életünk szerves része, nem olyasmi ami ebben az életben nagy problémáinkat jelenti.
Kétségtelenül előfordulnak azonban olyan helyzetek, amelyekben úgy érezzük nem világos, hogy mit is tesz valaki. Ezekben a helyzetekben, noha szemtanúi vagyunk fizikai mozdulatsoroknak, mégis vagy egyáltalán nem értjük mások indítékait, céljait, vagy csupán egészen pontosan nem tudunk neki értelmet adni, mivel nem látjuk át, hogy milyen tervének szolgálatában áll a kérdéses mozdulatsora, szavai vagy akár tétlensége.
Erre a jelenségre szeretnék változatos példákat találni, majd a példákat fajtájuk szerint szétválogatni.
Ugyanakkor az ilyen nehézségekről sosem gondoljuk, hogy valamilyen elvi akadályba ütközne feloldásuk. Ha valami makacsul érthetetlen marad, akkor hamarabb gondolunk arra, hogy valakinek az elrejtés érdekében áll, mint arra, hogy van valami, ami elvileg áthidalhatatlanná teszi a tettet és bennünk ébredő felfogását. A természetes emberi beállítódás kommunikálhatónak tartja a cselekvéseket. Egyszerűbben szólva, nem gondoljuk, hogy bármi útjába állna annak, hogy megtudjuk, ki mit tesz egy adott pillanatban.
Ha látunk, de érteni nem értünk egy mozdulatsort vagy egy megnyilatkozást, általában nem üres fejjel tesszük ezt: megoldások, értelmezések jutnak eszünkbe, de azt tapasztaljuk, hogy ezeket ilyen vagy olyan indokból képtelenek vagyunk a cselekvőnek tulajdonítani. Ilyenkor, ellentétben a cselekedetek zavartalan azonosításával, keresgélésbe fogunk, olyan indokokat, logikát, célokat kutatunk, melyek elfogadhatóvá teszik a tulajdonítást. Olykor arra jövünk rá, hogy azért értelmezhetetlen, amit a cselekvő teszi, mert nem is szándékosan teszi, felmerülhet, hogy kényszerítik, hogy nincsen magánál, vagy egyszerűen hibázik (lásd előző bejegyzés: kilincsletörés).
Arra, hogy van valami keresni és kérdeznivaló a cselekvésmegértés hogyanját illetően, már ezekből a deficiens helyzetekben beinduló indoknyomozó gondolkodási folyamatainkból is következtethetünk. Felmerülhet a kérdés, vajon a zavartalan esetekben is ugyanúgy zajlik-e a cselekvés azonosítása, mint a nehéz esetekben. Fenomenálisan nyilvánvalóan nem, hiszen nem kell gondolkodási erőfeszítéseket tenni könnyű esetekben, a tulajdonítható cselekvés közvetlenül és egyszerre a rendelkezésünkre áll. Ám, ha valaki, aki nincs ugyanebben a kényelmes értelmezési helyzetben, megkérdezné tőlünk, hogy mit is tesz a megfigyelhető személy, aligha volnánk képtelenek válaszunkban azokhoz hasonló indokokkal, logikával előállni, amelyeket, ha az eset számunkra is nehéz lenne, mi magunk mozgósítanánk a megfejtés érdekében. Bizonyos információk birtokában az elfogadható értelmezéssel való megelégedés indokait nem szokás, és ezért nem is szükséges, teljesen kifejtett állapotra hozni, de nehéz lenne a megértés hétköznapi nehéz eseteinek kezelésére irányuló képességünket teljes hiányuk mellett elképzelni. Azt javaslom, hogy a nehéz értelmezési esetekben alkalmazott stratégiáink felderítéséről gondolkodjunk úgy, mint ami egyetlen köznapi módja annak, hogy a cselekvésmegértés általános mibenlétére valamilyen nem misztikus magyarázatot adjunk.
