John McDowell, Szándék a cselekvésben - online előadás

Itt megtekinthető:

http://webcast.ucsd.edu:8080/ramgen/UCSD_TV/11509.rm

A bevezetéset le is fordítottam, mert annyira jellegzetes a módszertanára nézve... íme:

"A filozófusok a "szándék a cselekvésben” kifejezést néha technikai kifejezésként kezelik, de az ezekkel a szavakkal kifejezett fogalom könnyen vehető köznapi értelemben. Amit meg szeretnék most vizsgálni, az az a fajta felfogása a cselekvésbeli szándéknak, mellyel pusztán azáltal rendelkezünk, hogy jól ismerjük köznapi nyelvünk idevágó részeit. A legvilágosabb, ha avval kezdjük, hogy elkülönítjük a cselekvésbeli szándékot (intention in action) a jövőre irányuló szándéktól (intention for the future). A cselekvésbeli szándéknak egyidejűnek kell lennie avval a cselekvéssel, melyben van. A kontraszt itt az ezt megelőző szándékkal vonható meg (prior intention), avval a szándékkal, hogy ezt és ezt a dolgot tesszük, egy későbbi időpontban. Az előzetes szándék megelőzi a cselekvést, mely az ő kivitelezése, már amennyiben ez egyáltalán bekövetkezik, mint ahogy nem fog, ha a cselekvőt ebben megakadályozza valami, ha meggondolta magát, vagy ha elfelejtette e szándékát. Nem minden szándékos cselekvés előzetes szándék kivitelezése, megtehetjük, hogy valamit mondunk, és már tesszük is. De amikor a szándékos cselekedetünk egy előzetes szándék kivitelezése, vajon hogyan viszonyul az előzetes szándék a cselekvésbeli szándékhoz, aminek tényét implicite elismerjük azt állítva, hogy a cselekvés szándékos.

John Searle elmélete szerint a cselekvésbeli szándék egy új dolog, melyet az előzetes szándék állít elő akkor, amikor elérkezik a kivitelezés ideje. Ezen elmélet szerint az előzetes szándék és cselekvésbeli szándék nem csak abban különböznek, hogy az általuk bekövetkező aktivitások időbeli elnyúlásai különbözőek, hanem abban is, hogy az előzetes szándéknak a tárgya egy cselekvés, ezt és ezt tenni egy jövőbeli időpillanatban, míg a cselekvési szándéknak, melyet az előzetes szándék állít elő az ennek megfelelő időpontban, nem tárgya az a cselekvés, aminek a cselekvő nekivág ebben a pillanatban, hanem ő ennek magának egy alkotóeleme. Gondoljunk például arra, és szinte végig ennél a példánál maradok, arra a szándékra, melyet a járda szélén álló személy kialakít, tudniillik, hogy átmegy az úton, ha a lámpa zöldre vált. Amikor látja, hogy a lámpa zöldre vált, ez a szándéka, Searle elmélete szerint, a cselekvésbeli szándék előállításába fog. Az előzetes szándék tárgya átmenni az úton, de a cselekvésbeli szándéké a lábmozgás, melynek be kell következnie, ahhoz, hogy áthaladjon az úton. Mihelyst e lábmozgások beindulnak, a személy elkezd áthaladni az úton. Ha minden jól megy, eljut a túloldalra. Amivel befejezi az úton való áthaladás cselekedetét. A cselevés, Searle elmélete szerint, egy okságilag strukturált komplexum. Összetevői a következők: először is a cselekvésbeli szándék, amit az előzetes szándék előállít, amikor a cselekvő meglátja, hogy a lámpa zöldre vált, és másodszor a lábmozgások, melyre a cselekvésbeli szándék irányul, amit a cselekvésbeli szándék okoz, ha a cselekvő átmegy a túloldalra. Mármost azt hiszem annyi világos, hogy mindez egy filozófiai elmélet része és nem kifejtése annak, hogy hogyan tanultunk meg gondolkodni a szándékos cselekvésről pusztán avval, hogy erről beszélni megtanultunk. Kétlem, hogy Searle ezt vitatná. Ha most itt jelen lenne, vitathatná. Azt gondolom, hogy Searle azt mondaná, hogy vannak filozófiai célok, melyekhez szükség van az elméletére. Nem próbálom most közvetlenül ezt az állítást értékelni. Csak mint tanulságos kudarcot hozom ide Searle elméletét, hogy kihangsúlyozzak egy másik választ arra a kérdésre, hogy miképp viszonyulnak a cselekvésbeli szándékok a jövőre irányuló szándékokhoz. Azt mondanám erről a másik válaszról, melyet adni szeretnék, hogy természetesebb, és ha igaz, akkor nem lehet irreleváns azokhoz a filozófiai célokhoz sem, amelyek miatt Searle azt gondolja, hogy az ő elméletére szükségünk van. De nem fogok erről pusztán önmagáért beszélni. A másik elmélet szerint, melyet szembe kívánok helyezni Searle elméletével, amikor valaki meglátja, hogy a lámpa zöldre vált és elkezd átmenni az úton, nem arról van szó, hogy egy jövőre irányuló szándék új dolgok létrehozásába fog, ahogy Searle a cselekvésbeli szándékot érti, hanem inkább, az ami jövőre irányuló szándék volt cselekvésbeli szándékká válik. …"

Mi a "metafilozófia"?

Rorty bevezetője a Linguistic Turn-höz rendkívül megvilágító munka számos korabeli filozófiai álláspont metafilozófiai elköteleződésének egy térképre viteléhez.

Tanulságos lehet azonban egy ilyen megvilágítás kapcsán feltenni azt a kérdést, hogy miképpen is adjunk értelmet a filozófia és metafilozófia között tételezett viszonynak. Az paradigma, amit erre ajánlani tudok, éppenséggel az emberi cselekvésünkről szóló általános beszéd alapszótárként vételével hozható helyzetbe.

Úgy látszik, hogy a filozófia, azaz egy eléggé általános jelenség magyarázatának megadásara való igyekezet, mint ilyen, alapvető emberi jellegzetesség. Ahogy Julius Moravcsik fogalmaz: a homo explanans egy elég jó differentia specifica a fajunkra. Magyarázatot adni legalábbis annyit tesz. magyarázaton gondolkodni, de ha csak ennyi lenne, tekintve, hogy nem olvassuk közvetlenül egymás elméjét, aligha szereztünk volna tudomást erről a lényegi emberi sajátosságról.

Az elméleteknek akkor van értelme, ha megjelennek, egyrészt abban, hogy kommunikáljuk őket egymásnak, másrészt abban, hogy cselekvéseink meghatározására szánt előzetes gyakorlati megfontolásainkban támaszkodunk ezekre, illetve éppen ezen cselekedeteink elfogadható értelmezéseinek részét képezik az elméleti megfontolásoknak cselekvőnek tulajdonításai.

Bármelyik is legyen a helyzet egy egyedi szituációban, úgy tűnik az elméletalkotás (és így a filozófiai elméletalkotás) egy cselekedetünk vagy annak része. Cselekedni azonban aktuális céljaink előremozdítása végett szoktunk.

A klasszikus (vagy ilyen intellektuális jellemű) filozófusok azok, akik azt szeretnék, hogy szóban forgó cselekedetüket semmilyen más cél jegyében se értelmezzék, mint a világban lévő ember (vagy emberekkel benépesített világ) leírására történő igyekezet. Ezek a gondolkodók azt szeretnék, hogy sikerük mércéjéül egyedül az jöjjön szóba, hogy valóban az e a helyzet, amit fennállni állítanak. A kortárs (mely címke ide legalább annyira jó, mint a többi erre szóba jöhető) temperamentumú filozófusok pedig azok, akik legalábbis gyanúsnak tartják azt, hogy pusztán egy így leírt cél azonosítása végső módon azonosíthatná azt, amit a klasszikus filozófusok valójában tesznek. Számukra magyarázó mivoltunk, noha lényegsajátosságunk, nem a cél, hanem az eszköz kategóriájában veendő.

A filozófián túli, vagy mögötti, metafilozófiáról való beszéd azoknál kerül előtérbe, akik szkeptikusak azügyben, hogy az elméleti gondolkodás tipikus vagy egyáltalán lehetséges emberi cél. Ellenük vethető természetesen a körbenforgás vádjának egy változata a következóképpen: ezt mondva a kortárs filozófusok, amennyiben saját előfeltevésüket érvényesítjük, további, a puszta leírást meghaladó céljaik elérésére kovácsolnak egy másik, a "metafilozófia" kifejezést explanansul vevő elméletet, mely a klasszikus elméletet a cselekvő gyakorlati megfontolásainak szótárában racionalizálja. Az értelmező azt veti a cselekvő szemére, hogy a puszta leírást jelölve meg céljának, nem hozta nyilvánosságra valamennyi szándékát, melyek pedig csak teljes komplexitásukban magyarázzák miért azt tette, amit tett, azaz miért azt az elméleti opciót támogatta amelyiket. A további érdekes kérdés a következő: egy egyedi metafilozófia azonosításával végrehajtott célhivatkozásos cselekvésmagyarázatkor, a cselekvő cselekedetét annak eredeti beszámolójánál jobban, hűségesebben leírónak feltételezett, hivatkozott gyakorlati megfontolások (metafilozófia) vajon kizárólag szubjektív karakterűek-e? Ha erre a kérdésre igennel válaszolunk, akkor úgy tűnik nincs mód arra, hogy a körbenforgásból kiszabaduljon a kortárs filozófus. Nem lehet igaza, ha minden igazmondás, az övé is, ettől eltérő célok eszköze. Ha azonban megengedünk objektív indokokat a cselekvő megfontolásai között, akkor azt is megengedjük, hogy ő ilyeneket figyelembe vesz és vehet. Jogosítványt adunk számára arra, hogy azt mondja, ami van. Aki pedig azt mondhatja ami van, miért ne akarhatná alkalmanként éppen azt mondani. Világos: evvel megengedjük a tiszta deskripcióra, a magyarázatra mint cselekvői célra való hivatkozást, a "metafilozófia" fogalmaiban adott cselekvésmagyarázatainkat pedig legalábbis azokra az esetekre szűkítjük, amelyekben ezt a célt annyira elhalványulni látjuk, hogy ezt megnevezve az elmélet melletti elköteleződést nem tudnánk elfogadhatóan szándékos viselkedésnek bemutatni.