Elmélet és gyakorlat

Úgy látszik, hogy leginkább kétféle dolog kedvéért gondolkodunk: vagy azért, hogy rájöjjünk valamire (megtudjunk valamit), vagy azért, hogy megtegyünk valamit. Másképpen mondva, vagy azt kérdezzük, végső soron, hogy 'Igaz-e vagy sem ez a kijelentés?', vagy azt, hogy 'Megtegyem-e ezt vagy sem?'.

Úgy tűnik továbbá, hogy míg az első féle dolog, illetve az első típusú kérdésre adott válasz ügybevágó a második féle dologhoz, illetve a második típusú kérdésre adott válaszhoz, addig ez megfordítva nem igaz. Azaz, hogy miképp vannak a világ dolgai, lényeges a döntésben, hogyan járjunk el, de az, hogy miképp határozunk abban, hogy mit is kellene tennünk, úgy látszik, hogy mindaddig, amíg végre nem hajtjuk ténylegesen elhatározásunkat, semmit nem változtat azon, hogy miképpen lévőnek is gondoljuk a világ dolgait. Nevezzük ezt elmélet és gyakorlat aszimmetriájának.[1]

Ebből legalábbis arra következtethetünk, hogy ha két gondolkodó az elmélet és gyakorlat viszonyáról folytat vitát, akkor álláspontjukat e vitában elsősorban az emberi tudás, a világot megérteni törekvő elmélet mibenlétéről, határairól kialakított nézetük dominálja. Kisebb zavarodottság oka lehet, ha felismerjük, hogy a világ dolgairól és tulajdonságairól szóló beszámolónak az emberi cselekvés természetéről is tételeket kell megfogalmaznia. A zavar azonban legalábbis csillapítható, ha elkülönítjük a két, legfeljebb első látásra hasonló kérdést: 'Mi történik valójában, amikor emberek döntenek, és elhatározásaikat cselekvésbe viszik?' elméleti kérdését a 'Megtegyem-e ezt vagy sem?' gyakorlati kérdésétől. Elképzelhető ugyanis, hogy az elméleti kérdés megválaszoláskor nem kell egy személy indokaira hivatkoznunk, de nem elképzelhető, hogy a másodikra válaszoljunk ezek hiányában.[2]

---

[1] Ez az aszimmetria tanulságos módon különbözik a, kétségtelenül a gondolati szomszédságában lévő elképzeléstől, amit hagyományosan a van és a kell közötti következtetéses átjárhatatlanságnak neveznek.

[2] Ez már jobban hasonlít a van-kell szakadékhoz, de még ez sem egészen az. A következtetéses átjárhatatlanságot állító tétel elsősorban logikai természetű, azaz egyszerűen a következtetés kényszermegállójának állítása bizonyos állítmányok premisszában és konklúzióban való szereplésekor. Egy logikai megérzésünket fejezi ki. Összekapcsolása a cselekvés természete illetve elhatározása közti különbségről szóló beszámolók karakterbeli eltérésével egyáltalán nem közvetlen és világos ; hogy az összekapcsolást nyugodt szívvel megtegyük előbb indokolnunk kellene, hogy a cselekvői normativitást érdemes e logikai megérzésünket kifejező tétel fogalmaiban kezelnünk.

A cselekvés problémája

A cselekvések nyilvánvalóan részét képezik a jelenségeknek, és megfelelően általánosak is ahhoz, hogy filozófiai elmélet szóljon arról, hogy mik is ők. Eddigi vizsgálódásaink arra engednek következtetni, hogy a cselekvések azonosításához két meglehetősen eltérő gondolkodási minta egyidejű használatba vételére van szükségünk. Ahhoz, hogy bizonyos eseményeket cselekvéseknek vegyünk, egyrészt a cselekvői szerepre jelölt (általában emberi) létezőnek valamilyen értelemben oksági szerepet kell tudnunk írni, és ezt a természettudományos oksági-törvényszerűségi minta hátterében tesszük (amit persze funkcionális terminusok is megadhatnak), másrészt egy másik mintát is figyelembe kell vennünk, tudniillik azt, amelynek követését interszubjektíve lehetégesnek kell tételeznünk mind a cselekvő, mind az értelmező részéről akkor, amikor ahhoz ragaszkodunk, hogy a ‘miért tette ?’ megfelelő értelemben, azaz egy gyakorlati észhasználat epizód rekonstruálásával, elfogadhatóan megválaszolható, illetve ezen epizód lebonyolítása elfogadhatóan a cselekvőnek írható. A cselekvésazonosítást lehetővé tévő két minta szimultán követésének figyelmen kívül hagyása, és aminek részletei kidolgozására, úgy tűnik, a cselekvés (tudni hogy teszünk/tudni mit teszünk) egy megfelelő elmélete vállakozik, a cselekvésről adott beszámolók karakterében egy durva megoszláshoz vezetett. A cselekvés oksági és nem-oksági elméletei között, ahogy ezeket definiálni szokták, kialakult szakadékra gondolok. Diagnózisom szerint, a széttartás, és, esetenként, az oszcilláció az elméleti utak között annak köszönhető , hogy a cselekvésazonosításhoz elengedhetetlen két mintának hol egyikét, hol másikát hozzák magyarázó szerepbe, majd a másik mintát nem előfeltételnek, hanem magyarázandó jelenségnek veszik. Ez az eltévelyedés bonyolult elméleteket hoz létre, melyek végül vagy a cselekvésről alkotott köznapi intuícióinknak a tudományos világképben való elveszítésének, vagy a tudományunknak a cselekvés rejtélye előtti kényszerű megállója tételezésének válogatott kényelmetlenségeit hozzák számunkra. Amellett érvelek, hogy a cselekvésfilozófia szilárdabb alapokra helyezéséhez a cselekvő oksága megfelelő értelmét is meghatározni képes és, ugyanazon magyarázati alapokon, a gyakorlati észhasználat-epizódhoz ügybevágó mentális állapotokról szóló beszédet is támogatni képes elmefilozófiai pozíciót kell találnunk. Javaslatom erre az elmefilozófiai álláspontra : az interpretativizmus. Azt gondolom, hogy az elméletek piacán ma számos interpretativista beszámoló található és, amennyiben lehetséges, ezek közül érdemes választanunk, illetve, a sajátos feladatunkhoz mérten, megfelelő javításokat tenni az ezek közül erre legalkalmasabbakon.